Az előző részben megvizsgáltuk ismétlődő gondolatainkat, most vizsgáljuk meg, hogy ki mondja ezeket? „Hogy, hogy ki? Hát én!” – mondhatnánk. Jó, jó persze, hogy én, de melyik énrészem? Furcsa lehet, de mindig mindenhol hárman vagyunk. Ott vannak a szüleink, ott van felnőtt kompetens énünk és az a kisgyerek, akik voltunk. Akár úgy is elképzelhetjük magunkat, mint egy három részből álló hóember, visszük énállapotainkat mindenhová magunkkal. Ott vannak velünk az irodában, a folyosón, amikor beszélgetünk. Ott vannak az összes konfliktusban és jó pillanatban. Néha rajtunk keresztül beszélnek. Biztosan mindenki hallotta már azt a mondást, hogy kinyitom a szám és kiesik rajta anyám.

Eric Berne kanadai pszichiáter írta le az énállapot modellt és vizsgálta, hogy a kommunikációs szituációkban a beszélő felekben melyik énállapot aktív. Ezeknek a folyamatoknak a megfigyelése és leírása a tranzakcióanalízis, ami szintén Berne nevéhez kötődik.

Bonyolultan hangozhat, pedig nagyon izgalmas, hasznos és néha szórakoztató játék megfigyelni magunkban és másokban ezeknek az énállapotoknak a működését. Azt gondolnánk, hogy a mindennapi kommunikációs szituációkban felnőttként veszünk részt, hiszen azok vagyunk, nem? Valójában, a konfliktusaink elmérgesedését legtöbbszőr az okozza, hogy két látszólag felnőtt ember úgy próbál megoldani egy konfliktust, hogy eltérő énállapotban vannak.

Ideális esetben, amikor lakótársunkkal, kollégáinkkal, társunkkal, felnőtt gyermekünkkel beszélgetünk akkor felnőtt énállapotban vagyunk a jelenben, a jelenre reagálunk, felmérjük a környezetet, a szituációt és ez alapján hozunk döntést. A felnőtt énünk mérlegel, és logikus döntéseket hoz. A felnőtt-én képes kapcsolatot teremteni a szülő és a gyermek énállapotok között. Ez az ideális helyzet viszonylag ritka a mindennapunkban, mert befolyásolnak minket a múltbéli események és a másokról alkotott feltételezéseink. Minél inkább rálátunk a működésünkre, a különböző énállapotainkra, annál inkább képesek lehetünk kilépni az ismétlődő, forgatókönyvszerű helyzetekből.

Attól függetlenül, hogy felnőtt kapcsolatainkban a felnőtt énállapot a legideálisabb, minden énállapotnak fontos szerepe van. A szülői-én segít a szülői teendők ellátásában. Sémákat, rutinokat követ, így elkerüli a döntési fáradtságot. Reakciói ennek következtében nem a jelenre vonatkoznak, hanem úgy reagál, mint ahogy azt az őt nevelő felnőttek hasonló helyzetben tették. Ha sírtunk és a szüleink megöleltek, vigasztaltak, mi is így fogunk tenni egy síró emberrel, ha pedig megfogtak, megráztak és ránk kiabáltak, akkor – ha nem vagyunk elég tudatosak – mi is ezt a mintát követjük. Felnőtt kapcsolatainkban aktiválhatja a szülői-ént az, ha beszélgető partnerünk sírni kezd, olyat mond vagy tesz, amit nem látunk helyesnek, esetleg szeretnénk megvédeni valamitől. A reakciónk ilyenkor kioktató, ítélkező lehet, túlfélthetünk, vagy kéretlen tanácsokat osztogathatunk.

Ha beszélgetőpartnerünk szülői énállapota aktiválja a mi gyermeki énünket, akkor úgy fogunk tenni, ahogy azt hasonló helyzetben gyermekkorunkban tettük. Mivel gyerekként nem sok megküzdési módot ismerünk, ezért valószínűleg alkalmazkodni vagy lázadni fogunk, esetleg megpróbáljuk elkerülni a hasonló helyzeteket és kivonódunk a szituációból. Rövidtávon az alkalmazkodás segíthet a konfliktus megoldásában, de a folyamatos alkalmazkodás szorongáshoz vezet, értéktelennek érezhetjük magunkat. A lázadás ellenszenvet kelthet, nem segíti a kompromisszumra jutást, és elmagányosodáshoz vezethet. Az elkerülés és a kivonódás pedig meggátolhat benne, hogy aktívan részt vegyünk társas kapcsolatainkban, és új dolgokat próbáljunk ki. A gyermeki résznek is van jó, sőt nagyon jó oldala, amikor táncolunk, festünk, énekelünk, akkor nagy valószínűséggel az egészéges gyermeki énünk aktív, érdemes táplálni ezt a gyermeket, hiszen színessé és széppé teheti életünket. Általánoságban elmondható, hogy minél több időt töltünk egy énállapotban az annál erősebb lesz.

Ha azon kapjuk magunkat, hogy gondolkodás nélkül ítélkezünk, kioktatunk, alkalmazkodunk vagy lázadunk érdemes megállni és feltenni magunknak pár kérdést.

• Mi a célja ennek a beszélgetésnek? Mi a célom nekem? A felnőtt énem beszél most belőlem, és a másikból?
• Meg tudom-e változtatni a másikat? Miért akarom megváltoztatni a másikat?
• El tudom-e viselni, hogy a másik fél haragudjon rám?
• Ha alkalmazkodok azzal nyerek-e annyit, mint amennyit veszítek?
• Ha rákényszerítem valakire az akaratom, azzal azt érem-e el, amit valójában szeretnék?

Ha nehezen találjuk a válaszokat, vagy a kapott válaszokkal nehezen birkózunk meg, akkor érdemes felkeresni egy pszichológust, vagy sématerapeutát. Egyre több könyv foglalkozik a sémák témájával, ha pedig a tranzakció analízisről és a játszmákról szeretnénk olvasni, ajánlom az Emberi játszmák-at Eric Berne tollából.

1. ábra Énállapot modell

Felhasznált irodalom: Berne, E. (1984). Emberi játszmák (1. kiad.). (H. Ágnes, Ford.) Budapest: Gondolat.

Dohos Leila terápiás munkatárs