Hogy velünk esett-e meg vagy másokkal, hogy Bálint bácsinak és Ellus néninek hívták-e távoli rokonainkat, esetleg csak a nevük igaz, a többit kitaláltam? Olyan mindegy ma már, ez akkor is egy szép karácsonyi történet. Ha meg nem, hát kisnyúl!
Bálint bácsi valahol a Zempléni hegyekben egy erdészeti fatelepen dolgozott, amíg nyugdíjba nem ment. Minden évben december 23-án küldött nekünk egy három méteres fenyőfát, ami szépen összekötözve, protekciós vasúti szállítmányként jutott el hozzánk, egy alföldi vízszintes faluba. Amikor már tudhattam a Jézuskáról vagy annyit már, hogy ő a feladó és nekünk kell díszíteni, a küldemény megérkezett a vasútállomásra, kimehettem apámmal, anyámmal a fáért. Bármilyen szép is volt, haza kellett cipelni.
Abban az évben, amikor a történet megesett, vagy amit kitaláltam, azon a nyáron Bálint bácsi meghalt, így aztán a fa mellé megérkezett Ellus néni is, hogy első magányos karácsonyát velünk töltse, nálunk karácsonyozzon. A fenyőfát a vonat elején levő tehervagonból adták ki, ami abban az időben a postakocsi volt, Karácsony táján jónéhány csomaggal. A papírdobozok sarkain látszott, hogy a berakodásnál nem sokat törődtek a törékeny tartalommal – ha volt ilyen – néha erőteljes pálinkaszag indult útjára a peronról. A vonat elején le akarták dobni a megtermett fenyőfát, de apám odaszaladt:
-Levesszük, levesszük! – kiabálta –, nehogy megsérüljön! Minden évben úgy került be a régi parasztházba, amit szolgálati lakásnak kaptunk, hogy apám odakint befaragta, kiékelte a lábát, a tetejéből meg már a szobában levágott annyit, hogy ne kelljen elhajlítani. Egyszer a mestergerendához is odaszögelte a hegyét, amikor a talpát nem sikerült stabilizálni.
Amíg a fával foglalkoztunk, megfeledkeztünk Ellus néniről, aki a vonat végén mászott le a magas szerelvényről. Néha a mozdonyvezető, akit Kancsal Pistának hívtak, a mi falunkban lakott, hamarabb leállította a vonatot, mint kellett volna, az utolsó személyszállító kocsi mellé nem került peron, az az egy-két utas, aki Kancsal Pista szokásait nem ismerte, legurulhatott a töltésen. A töltés kövein próbált megállni Ellus néni is. Végül annyit tudott tenni, ha az nem véletlen volt, hogy a kofferét a feneke alá dugta és ott találtuk ülve a kipöfögő vonat híguló füstjében, aránylag vidáman.
– Megvan a fa? – kérdezte rögtön, pedig láthatta – Szép nagy, én választottam.
Ellus néni nyögdécselve felállt és hazáig babusgatta a szemével fenyőfát. Apám a kofferét is elkérte.
–Mi olyan nehéz ebben? Olyan mint a só.
Ellus néni nevetgélt.
–Titok, majd a fa alatt kiderül.
–Be is állíthatnátok, aztán holnap csak díszíteni kellene – mondta anyám, és ha ő mondott valamit az nem baráti tanácsnak, hanem teljesítendő kérésnek vettük. Apám befaragta a lábat, évekkel ezelőtt ő csinálta a talpat is, annál fogva behúzta a hatalmas fenyőt, felállította, hogy a hagyományokhoz híven ott vágjon le a tetejéből, ahol elgörbül. Én csak lelkesen ácsorogtam, néha eljátszottuk, hogy segítek.
– Add csak ide azt a piros masnit!– pedig elérte volna ő is. Felmászott a kislétrán és a masnit odakötözte, ahol majd levág a fa tetejéből. Ez mindig az első elágazás fölött volt. Egészen izgalomba jött. Én is.
– Na most eldöntjük és jöhet a rókafűrész!
– Apa! – akasztottam meg –, Ki az a Bokodi Géza?
– Kicsoda?
Iskola nélkül is tudtam olvasni, betűztem: „B o k o d i G é z a részére”… Ez a papír az ágak közül esett ki. Mutattam. Apám kikapta a kezemből: „ Bokodi Géza részére!” Te láttál ott másik fenyőfát? Ők is azt mondták: egy fenyőfa az állatorvosnak. Lassan kibontakozott bennünk a rémület. Még névrokonságban sem álltunk semmiféle Bokodiakkal. Ez nem a mi fenyőfánk! Lehet, hogy másét hoztuk el? Ez a tulajdonosváltás Jézuska és egy vadidegen ember között úgy, hogy én kiestem a pixisből, nagyon megijesztett.
– Nem ismerek a faluban ilyen nevű embert.
– Az iskolában sincs, az biztos…– toldottam meg, mintha minden gyerek családját ismertem volna.
Apám végre kitalált valamit. Érdekes dolog ez egy félig kitalált történetben.
– Megkérdezem a vasutast. Mondd azt a konyhában, hogy dolgozni hívtak, nehogy lefűrészeld a tetejét!
Nem mondhattam, hogy telefonáljon, mert a készülék a konyhában volt, anyám és Ellus néni rögtön meghallották volna, hogy mekkora baj van. Apám felpattant a motorra és elszáguldott. 23-án este nem volt zsúfolt vonatközlekedés a falun keresztül, az egyszem vasutas a váltókezeléstől a pénztáros tevékenységig mindent ellátott. Mindenesetre megnyugtatta apámat, hogy a fenyőfát a miskolci vonatról rakták át, akinek kellett, az tudta, hogy itt fogják leszedni. Senki másnak ilyen csomagja nem volt. Ekkora fenyőt nem is szabadna a csomagok között szállítani. Azt nem tudja, hogy ki az a Bokodi Géza, de nem is fontos, Karácsony van. Tessék hazamenni! Apámat könnyű volt megnyugtatni.
Éhesek is voltunk, bevacsoráztunk. Ellus néni egyik kezét fájó gyomrán tartva segített anyámnak feldíszíteni a fenyőfát. A cetliket persze eltüntettüķ. Apám hamar el is felejtette az ügyet, de én minden zajra felijedtem, azt hittem Bokodiék két síró gyerekkel most fognak beállítani és már viszik is a karácsonyfánkat. Éjjel is vele álmodtam, egy nagydarab, szuszogó, kövér emberrel, aki egy kicsit az iskolánk igazgatójára hasonlított, ott álltunk a feldíszített fa mellett, Bokodi Géza rámutatott a következő szaloncukorra és azt mondta szigorú arccal: Azt is!
És én levettem egyesével a szaloncukrokat és beleejtettem egy vödörbe. Amikor már majdnem csupasz volt a fa, Bokodi Géza azt kiabálta:
– Add csak ide ezt a fát! Ami a vödörben van, azt megehetitek! – azzal nekiesett a rókafűrésszel és feldarabolta a mi karácsonyfánkat, amiből újabb és újabb cetlik estek ki. Mindegyiken Bokodiék szerepeltek. Látod, kié ez a darab?! Kié ez a fa?! Az enyém!
Reggel arra ébredtem, hogy nevetések gurulnak ki a konyhából.
–Tudod ki az a Bokodi Géza? – kérdezte apám – Bálint bácsi utóda a fatelepen. Decemberben csak számlával vagy az ott dolgozóknak lehet kihozni fenyőfát, azért volt ráírva, hogy Bokodi Géza részére. Értettem is meg nem is, de képzeletemben a szaloncukrok visszaugráltak a fára. Nem volt közöttük üres.
A valóságban szép esténk volt. Apám zongorázott, anyám saját süteményeit simfelte (ócsárolta).
Ez most nem olyan! – mondta, amikor valaki a tányér felé nyúlt. Sohasem tudtam meg, hogy milyen anyám karácsonyi süteménye, ha „olyan”. Ezt mindenesetre befaltuk.
Ellus néni nem hozott csomagoló papírt, annyira ragaszkodott ehhez, hogy végül a szekrény mögött talált maradék tapétába csomagolta be az ajándékait. Bálint bácsi utolsó éveiben fedeles sótartókat faragott egy darab fából. Kis sótartót gyerekeknek, nagyot felnőtteknek. Elfaragott sótartót azoknak, akik megdicsérték a borát. Ezek voltak a kofferben. Sajnos az a kép nem sikerült, amikor Ellus néni áll a virágmintás tapétás fal előtt, kezében a rengeteg virágmintás tapétás csomaggal. Három napig volt nálunk. Aztán meguntuk egymást. Pedig Ellus néninek furcsa dolgai voltak. Ugyanis maradékevő volt. Minden tányérról megette a maradékot. Egyszer rátaláltam a szobaajtó mögött, ahol az én meghagyott krumplipürémet lapátolta be.
Abba kell hagynom, kezdek elhajolni a valóság felé. Mint a fenyőfa teteje. Én csak egy
mesét akartam írni!

Záboji Tibor
www.zanutti2.blogger.hu