A hiedelmeink nagy része gyermekkorban alakul ki. Amikor kisgyermekek vagyunk, mindent magunkra vonatkoztatunk, a szüleink, környezetünk minden reakcióját, hiszen a saját életünknek ekkor még mi állunk a középpontjában.

Ha a szüleim gyakran elfoglaltak voltak, és ingerültek lettek, amikor – természetes módon – a figyelmükre vágytam, könnyen kialakulhatott bennem az a hiedelem, hogy „Én mindig, mindenhol csak zavarok.”. Vagy „Nem érdemlem meg a figyelmet”. Ha pedig csak akkor kaptam figyelmet, amikor elégedetlenségemet fejeztem ki, mert már nagyon éhes, szomjas, magányos voltam, akkor tudat alatt lehet az a hiedelmem, hogy „Csak akkor kapok figyelmet, ha elégedetlenkedem”. Ez felnőttként jelentkezhet úgy, hogy tudattalanul minden alkalommal, amikor magányosnak érezzük magunkat, elkezdünk hibákat keresni a környezetünkben és felhívni a figyelmet a hiányosságokra. Figyeljük meg, hogy gyermekként valóban a javunkat szolgálta, ha erőteljesen ki tudtuk fejezni hiányérzetünket (sírtunk, toporzékoltunk, durcáskodtunk), addig felnőttként a folytonos hibakeresés, kritizálás és panaszkodás meggátol minket abban, hogy valódi kapcsolatot alakítsunk ki a környezetünkkel, ettől nagyon magányosnak érezhetjük magunkat.

A gyermekkora nem csak az jellemző, hogy mi magunk vagyunk a saját életünk középpontjában, hanem az is, hogy a körülöttünk élő felnőttek, különösen a szüleink, tanáraink minden szavát elhisszük és isszuk, mint a szivacs. Ha sokat dicsértek minket, szeretettel fordultak hozzánk, nem fukarkodtak a figyelmükkel akkor, az a kép fog bennünk kialakulni, hogy mi szerethető, elfogadható, kompetens emberek vagyunk és a hiedelmeink is erre fognak vonatkozni. Sajnos ez viszonylag ritka és sokkal gyakoribb, hogy gátló hiedelmeket teszünk magunkévá. Ha egy tanárunk például azt mondta, hogy „Soha nem lesz belőled fiam semmi, lusta vagy”, akkor hajlamosak leszünk az életünkben mindent arra fogni, hogy mi lusták vagyunk, hiszen megmondták már az iskolában is. Ha a szüleink rossz házasságban éltek és az anyukánk mindig azt mondogatta, hogy „Minden férfi disznó, ezt jól jegyezd meg kislányom”, akkor ez meggátolhat abban, hogy szeretetteljes párkapcsolatot alakítsak ki, hiszen minden férfi disznó, tehát felesleges válogatni, úgysem lesz jó, vagy minden férfi disznó, tehát inkább nem is próbálkozom.

Hogyan ismerhetjük fel a gátló hiedelmeinket? A legkönnyebb az az eset, amikor felismerjük, hogy az adott mondatot valaki egyszer mondta nekünk. Próbáljuk tudatosítani, hogy ez a mondat azt a személyt sokkal jobban minősíti, mint minket. Lehet rosszindulatú volt, lehet, hogy a szándéka jó volt, de nem volt megfelelő eszköztára ahhoz, hogy bántás nélkül nyilvánuljon meg.

A másik eset, amikor észrevesszük, hogy az a mondat, amit éppen mondunk magunknak, már nagyon régen az életünk része, tehát nem vonatkozhat arra a helyeztre, amiben éppen vagyunk. Például egy beszélgetés közepén nem veszik észre, hogy szólni akarok és ezért arra gondolok, hogy „Kár is próbálkoznom, úgy sem vagyok érdemes a figyelemre”, fülön csíptem ezt a mondatot, és korrigálhatom magamban arra, hogy „Úgy látszik nem hallanak, megpróbálom hangosabban mondani.” „A lányom már nem szeret, mert felém se bagózik” -ból lehet, „A lányom biztosan nagyon elfoglalt felhívom én, és megkérem – ha nem alkalmas – hogy keressen, amikor tud, mert nagyon hiányzik. A hiedelmek a gyermeki és a szülői énhez kapcsolódnak, ezért az is egy jó indikátor, ha azt vesszük észre, hogy most valószínűleg nem a felnőtt énünk aktív. A hiedelmeink gyakran tartalmazzák az alábbi elemeket:

• Én mindig … / Én soha…/ Minden férfi / nő / ember …
• Nem vagyok (elég) szerethető/ elfogadható stb.
• Lusta/ elfogadhatatlan/ béna stb. vagyok.
• Túl sok/buta/kevés stb. vagyok.
• Okosabbnak/ szebbnek/ jobbnak stb. kéne lennem.
• Akkor vagyok szerethető/elfogadható, ha amit csinálok tökéletes / csendben maradok / elég szép vagyok stb.

Rengeteg hiedelmünk lehet, némelyik hasznos volt valamikor, de gátló hiedelmeink már nem szolgálják a javunkat. Minél közelebb kerülünk magunkhoz, annál könnyebb lesz felismerni a hiedelmeink mögött álló eseményeket, a mögöttük megbúvó valódi szükségleteinket és felelmeinket. Minél inkább kapcsolódni tudunk valódi szükségleteinkhez, annál inkább ki tudjuk úgy fejezni magunkat, hogy azzal azt érjük el, amit igazán szeretnénk.

Ha elkezdjük feltérképezni hiedelmeinket, érdemes pár szempontot figyelembe venni, hogy ne ártsunk magunknak. A hiedelmek nagyon mélyen gyökereznek, ezért mély sebeket téphetnek fel, szakszerű segítség és támasz nélkül nem érdemes hirtelen nagyon mélyre ásni. Koncentráljunk azokra a gondolatokra, amik éppen felszínen vannak, próbáljuk átkeretezni őket, megtalálni a mögöttük megbúvó szükségleteinket és ezekre fókuszálni. A cél legyen a mindennapi életünk jobbá tétele, a kapcsolataink és önmagunk erősítése. Ne keressünk felelősöket, és ne hibáztassunk senkit, mindig mindenki azt teszi, amire az adott helyzetben képes. Ez persze senkit nem ment fel a felelősség alól és nem jelenti azt, hogy nem szabadna haragudnunk, vagy dühösnek lennünk, viszont segít a megértésben, és abban, hogy a jelenre koncentráljunk.

Ha úgy érzi, hogy gátló hiedelmei olyan mértékben kihatással vannak életére, amit egyedül nem tud kezelni, mindenképpen kérje szakember, pszichológus segítségét.

A következő részben egy kommunikációs technikát fogok bemutatni, ami segít abban, hogy valódi szükségleteinket fejezzük ki, anélkül, hogy másoknak ártanánk.

Dohos Leila terápiás munkatárs