Belépünk az ajtón és ugyanúgy a tesszük vissza a kulcsot, hasonló időben fekszünk le, és mindig ugyanoda ülünk az ebédlőben, ugyanúgy köszönünk és a megszokott módon formáljuk mondatainkat. Ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy nem csak cselekvésinkben ismételjük magunkat, de gondolatainkban is. Észre sem vesszük és talán minden este ugyanazokkal a gondolatokkal fekszünk le, és ugyanazokkal a gondolatokkal kelünk fel. Sokkal több gondolati szokásunk van, mint gondolnánk, sajnos közülük nem mind hasznos, sőt valamelyik kifejezetten ártalmas. A cél az, hogy a hasznosakat erősítsük, tápláljuk és gondozzuk, a rosszakat pedig szépen fokozatosan és türelmesen, amennyire erőnkből telik, kigyomláljuk.

Minél idősebb valaki, annál többször ismételte meg az adott szokást, vagy futtatta végig a fejében újra és újra ugyanazokat a gondolatokat, ezért szokásainkon egyre nehezebb változtatnunk, de nem lehetetlen. A legelső lépés, hogy akár egy jó nyomozó, vagy biológus, esetleg művész, megfigyeljük gondolatainkat és cselekvéseinket, hogy fény derüljön az ismétlődésekre. Ennek legjobb módja a lelassulás, az elcsendesedés és a tudatos figyelem. Figyeljük, hogy mi az, amit teszünk, gondolunk vagy kimondunk. Ebben a naplóírás nagy segítségünkre lehet. A kézzel írás egyébként is hasznos, mert miközben használjuk a kezünket, használjuk az agyunkat, de felmondhatjuk gondolatainkat egy diktafonra, vagy valamilyen felvételre alkalmas eszközre is, amit tudunk használni, de ha csak este lefekvés előtt rászánunk 20 percet, hogy végiggondoljuk a napunkat, már az is sokat segít. Ha pedig megpróbáljuk visszafelé elmesélni magunknak a nap eseményeit, az agyunkat még keményebben megdolgoztatjuk. Figyelünk tehát, és ha ismétlésen kapjuk magunkat, kérdezzük meg magunktól, hogy valóban szeretnénk-e így cselekedni, vagy megtartani ezt a gondolatot az életünkben? Hasznos-e számunkra? Ha igen, akkor örüljünk, ha nem, akkor is örüljünk, mert találtunk valamit, amivel dolgozhatunk! Tekintsünk úgy rá, mint egy csiszolatlan gyémántra, amit önmagunkban találtunk. Fontos, hogy magunkban keresgéljünk, és ne másokban áskálódjunk!

Ne felejtsük el megvizsgálni azt sem, hogy hogyan beszélünk magunkról és magunkkal. Szokásunk-e megdicsérni magunkat, ha jót tettünk, vagy valami jól sikerült? Lehet, hogy inkább csak természetesnek veszük, ha jók vagyunk valamiben? Vagy nekiállunk megkeresni a vélt vagy valós hibáit az egyébként tökéletes főztünknek? Mit teszünk ilyenkor valójában? Elébe megyünk a kritikának és megkritizáljuk mi magunk, amit készítettünk, hiszen mások szájából a kritikát hallani nagyon nehéz, mert értéktelennek érezzük magunkat miatta. Miközben készítünk valamit, bíztatjuk-e magunkat, hogy menni fog ez!? Együtt érzünk-e magunkkal és elfogadjuk, hogy ma ezért vagy azért nem úgy megy, ahogy szokott, vagy inkább felkiáltunk, hogy de béna vagyok, hogy ez sem sikerül?

Ha azon kapjuk magunkat, hogy sokszor mondjuk ezt magunkról vagy magunknak, akkor jöhet a kettes lépés. Próbáljuk meg reálisan értékelni, hogy mi is történt az adott pillanatban? Mit takarhatnak a negatív szavak? Mit helyettesít a rossz szokás, milyen előnyhöz jutok általa? Valójában lehet azt akartuk mondani, hogy ez most nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, pedig tudom, hogy ennél többre is képes vagyok, csalódott vagyok magamban. Lehet, ha szidom magam másoknak, akkor foglalkoznak velem, vigasztalni próbálnak, valójában azt akarom elérni, hogy figyeljenek rám, foglalkozzanak velem, mert egyedül vagyok. Az is lehetséges, hogy megijeszt vagy bosszant, hogy nem jutnak olyan gyorsan eszembe a szavak, mint szoktak. Egy „de béna vagyok mögött” rengeteg féle motivációt és szükségletet találhatunk, ha figyelmesek vagyunk.

A szakirodalom szerint a szokásokat csak úgy lehet megváltoztatni, ha újakat alakítunk ki helyettük.

Tehát ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt elképzeltük, akkor ahelyett, hogy „béna vagyok” mondhatom, hogy ez most nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ezzel a mondattal nem minősítem magam, csak konstatálom, hogy nem így képzeltem el az adott dolog megvalósítását, nem bélyegzem meg magam, és esélyt adok rá, hogy máskor jobban sikerüljön. Nem fedem el a negatív érzéseimet, álpozitív mondatokkal, beismerem a csalódásomat.

Ha viszont túl sokszor gondolom azt, hogy jobbnak „kellene lennem”, lehet túl magasak magammal kapcsolatban az elvárásaim és hiperkritikus vagyok magammal szemben. Aki magával szemben kritikus, valószínűleg a környezetével szemben is az, és lássuk be, az emberek nem szívlelik a túl kritikus emberek társaságát. A túlzott kritikusság magunkkal szemben alacsony önbecsülést eredményez, ami ugyanúgy elmagányosodáshoz vezethet, mint a másokkal szembeni kritikusság. Amikor másokkal szemben vagyunk nagyon kritikusak, akkor annak is sokszor a figyeleméhség és a magányosság az oka, az arra irányuló vágy, hogy számítsunk, ne érezzük magunkat értéktelennek, láthatatlannak. Önkritika helyett, szokásommá tehetem, hogy megkérdezem magamtól, amit most teszek/gondolok annak mi a célja? Tegyük fel, a kézműves foglalkozáson úgy érzem, hogy amit alkottam, nem elég szép. Ekkor megkérdezem magamtól, hogy mi a célja annak, hogy én most itt vagyok és kézműveskedem a többiekkel. A válasz lehet az, hogy kezeim mobilitását megőrizzem és közben társaságban legyek, vagy az, hogy szeretek alkotni és új dolgokat kipróbálni. Innentől kezdve nem is olyan fontos, hogy amit alkottam az milyen az én mércém, a mások vélt vagy valós mércéje szerint.

Összefoglalásul tehát, a szokásaink megváltoztatásában az első lépés a megfigyelés és felismerés, a második a szándék a változtatásra, annak megfogalmazása, hogy miért szeretnék változtatni, és a szokások mögött megbúvó valós szükségletek és motivációk felismerése. Harmadik lépésként találjunk, fogalmazzunk meg helyettesítő szokásokat és próbáljuk meg tudatosan ezeket alkalmazni a jelenlegi szokásaink helyett.

A szokások tanulmányozása és megváltoztatása egy külön ág a pszichológián belül, rengeteg szakirodalom és önsegítő könyv foglalkozik a témával, a legtöbb a 30-as -50 -es korosztálynak szól, ettől függetlenül, hasznos gondolatokra lelhetünk bennük. Aki komolyabban szeretne a szokásaival, gondolatmintáival foglalkozni, annak érdemes felkeresnie egy pszichológust, főleg ha valamilyen szokása akadályozza a társas kapcsolatok kialakításában vagy fenntartásában. A szenvedélybetegségek, mint például az alkoholprobléma kezelésében szakember segítségére van szükség. A hétköznapokban viszont kis lépésekkel, kis változtatásokkal rengeteget tehetünk mi magunk is az életminőségünk, az önmagunkkal és másokkal való kapcsolatunk javulásáért. Ehhez kívánok mindenkinek sok sikert és kitartást!

Dohos Leila terápiás munkatárs