Ki ne ismerné ezt a rövid szófordulatot? Mindenkinek megdobban a szíve, ha ezt hallja, hiszen ez a varázslat repített és repít ma is mindannyiunkat a mesék birodalmába.

Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a mese a gyermekek szórakoztatására kitalált műfaj. Olyannyira nem, hogy a legtöbb kultúrkörben a tanítások legmélyebb igazságait, az élet mélységeinek és magasságainak legjavát szőtték bele a mesés történetekbe.

Ahogy sok más egyéb dolog, úgy a mesék is eltávolodni látszanak tőlünk. Antoine de Saint Exupery kis hercege figyelmeztet minket, hogy milyen nagy a veszélye annak, ha egyszer csak komoly felnőttekké válunk. Lelkünk és emberségünk sóvárogva várja a csodákat, vágyja a hősöket, kívánja a mesélést, hogy ne maradjunk egyedül életünk sok sebével, fájdalmával, örömével, bölcsességével.

Tudjuk, hogy a gyermekek jó hallgatóság, azonban félve őrizgetjük magunkban kedvenc meséinket, szemérmesen osztjuk meg bárkivel is, ha jól esne újra meghallgatni egy mesét, mely rólunk szól, nekünk üzen.

Lassan egy éves Csepelen „A fonóban – mese és közösség” címmel szervezett közösségi mesealkalmunk. Ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kemény falainkat áttörjék a belső késztetések és eljussunk oda, hogy mesét kérjünk, mint egykoron régen, mikor édesanyánk ült az ágy szélére hozzánk esténként.

A mesék mellett természetesen mindig előkerülnek a régi történetek, élmények, nevetéssel, bölcsességgel, néha fájdalommal is. Ne feledjük, hogy lelki köldökzsinórunkat nem szakíthatjuk el soha, csak letagadhatjuk!

Mellékelt képeinken látszik, hogy mennyire fontos része életünknek az élőszóban elmondott mese!

(A cikkben található illusztráció forrása: veszprembaba.hu)