Közel 40 évesen egy baráti társaságban arról is beszélgettünk: „ ..ennyi munka után mit fogunk csinálni nyugdíjas korunkban?”
Hirtelen kérdésre hirtelen válaszom: „lesz kutyám és festeni fogok.” Nyugdíjasként, rövid pihenés után nagy elánnal nekiálltam az előbbiek megvalósításához. Mintegy 3 hét múlva megszületett az első kép, a többit már lassítani kellett. A felfedezés, a gyakorlás és az alkotás öröme elkápráztatott. Innen már nem volt megállás…..
Mik voltak a legnagyobb eldöntendő kérdések?
Mire fessek? Vászon, akvarell papír?
Mivel fessek? Akvarell (ceruza, festék)? Pasztell (kréta, ceruza, por, olaj)? Filc? Akril?
Egyetemi tanulmányaim alatt, kiegészítésként vizsgáztam művészettörténetből.
Ekkor tanultam meg, hogy a kép nem adhatja vissza a teljes valóságot, viszont, ha kellő távolságból nézzük azt, megmutatja a téma és a forma összhatását. Nem kell, hogy pontosan hasonlítson a valósághoz. A kettő közti különbség (tartalom és forma tekintetében) adja a művész egyéni látásmódját, ami minden képhez hozzáad valamit, vagy megkülönböztet a többiektől, ezáltal többet ad a kép értékéhez.
Kellő távolságból talán már formálhatunk véleményt. Ami feltűnik (mert túl jó, vagy érdekes különbség az elvárttól) már megítélhetjük, hogy szerintünk mennyiben más és több az elvárttól. Ilyenkor a képről csak saját véleményünket mondhatjuk el (tetszik, vagy nem), de ez a kép művészi értékét alig befolyásolja.
Fontosnak tartom a művészeti stílusok, a képek tartalmi és formai sajátosságainak, életszemléletének bemutatását. Úgy gondolom, a képek számot adnak nekünk a kultúránkra, életünkre, boldogságunk jó néhány pillanatára való visszaemlékezésre, valamint lehetőséget adnak jelenünk bemutatására is.
