Advent második vasárnapján, melyen a keresztény hitéletben a remény gyertyáját gyújtják meg, megvizsgálhatjuk a bennünk égő vagy éppen pislákoló remény lángját.

A láng hevessége vagy csöndessége, annak a fokmérője, hogy mennyire van bennünk a jövő felé bizakodó várakozás. Az év vége, az év éleje egyébként is a célkitűzések és számvetések időszaka. Számot vethetünk vele, milyen reményeink teljesedtek be az elmúlt évből, mi nem teljesedett be, és ez hogyan érint minket? Kell-e segítség abban, hogy megbirkóznunk azzal, ha valami nem úgy alakult, ahogyan reméltük? Meg tudtuk-e ünnepelni reményeink beteljesülését? Mennyire volt aktív a szerepünk ezeknek a reményeknek a beteljesülésében? Egyáltalán hogyan tekintünk a reménykedésre? Mint aktív, vagy mint passzív folyamat?

Más dolog remélni, hogy munkám gyümölcse beérik, más ajándék gyümölcsben reménykedni, és más remélni, hogy a gyermekem fája is gazdagon gyümölcsözik majd. Az első esetben van ráhatásom a folyamatokra, a második esetben nincs, a harmadikban egy idő után inkább nincs, mint van. Fontos látni, hogy remény gyakran ott kezdődik el, ahol mi már tevőlegesen nem tudunk tenni semmit. Szántottunk, vetettünk, ültettünk, locsoltunk, oltottunk, ha Isten is úgy akarja munkánk gyümölcse beérik. Annak felismerése, hogy egy folyamat meddig múlik rajtunk és mikor kell tudnunk elengedni nagyban segít a felesleges stressz elkerülésében. Onnantól, hogy elvégeztünk minden munkát, nem tehetünk mást, csak rábízzuk magunkat valami nagyobbra, és reméljük, hogy ez a nálunk nagyobb létező elrendezi azt, amire nekünk már nincs ráhatásunk.

A fent leírtak alapján látszik, mennyire fontos, hogy ne keverjük össze a reménykedést a görcsös akarással. A reménykedésben az akarással szemben van valamiféle békés elfogadás az aktív várakozás mellett. Magam számára akarni dolgokat kifizetődő lehet, segíthet az önérdekérvényesítésben, mások számára akarni valamit gyakran csak konfliktushoz vezet és békétlenséget szül, akkor is, ha a legjobb szándék vezérel bennünket. Ezért jó ha  megvizsgáljuk, mit remélünk magunk számára, és mit mások számára, például a gyerekeinknek, unokáinknak, szüleinknek. Hogy valóban csak reméljük számukra a boldogságot, a nagyobb házat, a nagyobb családot, a jobb pozíciót, az aktívabb életet, a társasági életet, a könnyebb életet, vagy elvárjuk tőlük, hogy ők ezt akarják és tegyenek érte.

Ezen a vasárnapon szánhatunk rá időd, hogy szeretteinkkel arról beszélgessünk, hogy ők mit remélnek maguk számára, esetleg számunkra. Ennek kapcsán nehezebb témák is előkerülhetnek, például, hogy milyen elmúlásban reménykedik idős hozzátartozónk. Lényeges, hogy ne ijedjünk meg ezektől a témáktól, ne tabusítsuk őket. Az elmúláson túl akár szokatlannak tűnő témák is előkerülhetnek, egy idős ember is remélhet magának szerelmet, társat, utazást és persze hétköznapibb dolgokat is, mint még sok együtt töltött karácsony, vagy éppen egy utolsó együtt töltött karácsony, közös lekvárfőzés, egy szelet a régi családi recept alapján készült süteményből.

A remény és vágyak szorosan összekapcsolódnak, rajtuk keresztül ismerhetjük meg igazán magunkat és egymást. A vágyak és remények kifejezéshez, akár csak félelmekéhez, biztonságos közegre van szükség, ha ezt biztosítani tudjuk, elfogadással hallgatjuk egymást, nem vitatkozunk mások vágyaival, reményeivel és érzelmeivel, akkor garantáltan mélyíthetjük kapcsolatainkat. Ha magunknak esélyt adunk vágyaink és reményink beteljesítésre, akár úgy, hogy beszélünk róluk, akár úgy, hogy teszünk értük, a magunkkal való kapcsolatunk is sokkal jobbá válhat.  Ha felkészülünk lélekben, hogy nem reményink szerint alakulnak a dolgok sok sérüléstől megóvhatjuk magunkat. Ezért fontos tisztában lenni azzal, hogy ilyen esetben kihez fordulhatunk, ki tud minket megtartani, mennyire tudom elfogadni ezt az eshetőséget, anélkül, hogy tartósan reményvesztettséget élnék meg.

Reményteli várokozást és kapcsolódásokban gazdag adventi időszakot kívánok minden kedves olvasónak!

Dohos Leila

Terápiás munkatárs