Mostanra – ha rászántunk egy kis időt – jobban rálátunk gondolatainkra, énrészeinkre és káros hiedelmeinkre. Látjuk, hogy konfliktusaink gyökere sokszor az, hogy a bennünk élő gyermek, vagy szülő próbálja megoldani azokat a helyzeteket, amikben felnőttként kéne jelen lennünk.

Mit jelent az, ha felnőttként tudunk kezelni egy helyzetet? A jelen pillanatra összpontosítunk, meg tudjuk fogalmazni, hogy milyen érzéseket élünk át, hogy mi okozza ezeket, mi a szükségletünk és mi jelentene számunkra megoldást. Ha ezekkel tisztában vagyunk, akkor el tudjuk kerülni a másik sértegetését, érzelmi manipulációját, és nem vonódunk ki sértődötten szituációból, vagy vetjük alá magunkat a másik fél akaratának.

Amikor azt mondom, hogy tisztában vagyunk saját érzéseinkkel, akkor nem arra gondolok, hogy azt mondom „Rosszul érzem magam, mert a másik /hülye/buta/lassú/ nem normális/stb.” Vegyük észre, hogy egyrészről a „rosszul” egy nagyon általános fogalom, a mondat második részében pedig nem teszek mást, mint minősítem a másik felet. Ha így fogalmazok, a másik nem fogja tudni, hogy mit szeretnék, min változtasson. Elszalasztok egy lehetőséget, hogy kulcsot adjak neki a saját jóllétemhez. Mit fog tenni a másik fél? Védekezik vagy támad, tehát esélyt sem adok a normális, eredményes párbeszéd kialakulására.

Tegyük fel, hogy egy idősotthonban élek. Mici néni másodjára állja el az utat a folyosón a rollátorával. A bonyodalom kedvéért kerekesszékkel szeretnék elmenni mellette. Indulatba jövök és ráripakodok Mici nénire. „Micike a jó isten áldjon meg, hogy mindig elállod az utat a nyomorult rollátoroddal, mond meg, normális vagy te?” Micike mit tehet, sűrű bocsánatkérések közepette, amennyire gyorsan csak tud eliszkol, vagy ha keményebb fából faragták, valami sokkal durvábbat válaszol vissza, és kész, vége, kettőt pislogunk és bandaháború lesz, mert lesznek Micike pártiak, meg Micike gyűlölők. Itt szeretném jelezni, hogy Micike kitalált személy, és egyezés a valósággal csupán véletlen műve és én sem vagyok lakó.

Szóval felnőtt ember vagyok egy tolószékben, és előttem egy ember már másodjára állja el az utat, én nyilvánvalóan frusztrált vagyok a helyzetemből adódóan, nem kellemes állapot, sok mindenem fáj, front is van, a kedvem se jó. Az előttem álló ember amúgy sem szimpatikus, azt gondolom róla, hogy sokat beszél és figyelmetlen. Tulajdonképpen szeretnék ráripakodni, hogy csökkentsem a feszültségem. Már tudom, is hogy az lesz vádam ellene, hogy „mindig elállja az utat” aztán eszembe jut, hogy valójában ez a második alkalom. Tehát nem mindig, hanem másodjára. Nem akarom az orrára kötni, hogy nem érzem jól magam, de azt elmondhatom, hogy éppen valahová igyekszem, nem férek el, és nekem nagyon kellemetlen, hogy már másodjára fordul elő, hogy elállja az utat. Ezt mind átgondoltam, sokkal gyorsabban, mint ahogy az így leírva lehetségesnek látszik, és azt mondom „Micike kérlek állj arrébb, szeretnék elmenni, sietek, másodjára fordul elő, hogy nem tudok tőled elmenni, szeretnélek megkérni, hogy figyelj rá, hogy húzódj ki a folyosó szélére amikor megállsz. Köszönöm.” Micike arrébb megy és konstatálja, hogy valóban másodjára történt ez meg, valóban figyelhetne, hogy húzódjon le a folyosó szélére, ha van benne egy kis jó érzés, amennyire tőle telik figyelni fog rá. Ettől függetlenül lehet, hogy nem leszünk szimpatikusak egymásnak, lehet, hogy Micike miközben arrébb megy, arra gondol, hogy „Gebedj meg”, de én felnőttként kezeltem a helyzetet, és nem adtam alapot a konfliktus elmérgesedésére, elértem, amit szerettem volna, Micike arrébb ment. Persze a hangsúlyra is figyelni kell, ha a fogunkon át sziszegünk, akkor bármi lehet a mondatunk tartalma.

A fenti kommunikációs módot asszertív kommunikációnak is nevezik. Az asszertivitás egy olyan kommunikációs forma, amely segít az egyénnek képviselni és érvényesíteni az érdekeit anélkül, hogy közben a másik fél érdekeit sértené, tehát nem manipulatív, nem agresszív, de nem is passzív kommunikációs és viselkedési forma. Az asszertivitásra tekinthetünk úgy, mint egy halmazra, amely a passzív és agresszív kommunikációs formák előnyeit is tartalmazza, de mentes a hátrányaiktól.

Az asszertív kommunikáció két legfontosabb pillére az én-közlések/én-üzenetek és az értő figyelem. Marshall Rosenberg, az erőszakmentes kommunikáció atyja ekképpen határozza meg az én-üzeneteket:

• Megfigyelések az adott szituációról. ( Micike másodjára állja el előttem az utat.)
• A megfigyelés során keletkezett érzések kifejezése. (Dühös vagyok Micikére, de mondhatom, hogy rosszul érint.)
• Az érzésekből fakadó szükséglet kifejezése. (Szeretném, ha akadály nélkül közlekedhetnék a folyosón, mert így is elég nehéz az életem.)
• Kérés megfogalmazása, amelynek teljesítése hozzájárul mindkét fél elégedettségének növeléséhez. ( Micike kérlek, húzódj félre. Mickének még csak gondolkoznia sem kellett a megoldáson.)

Naivitás lenne azt gondolni, hogy az én csodálatos én–üzenetemre automatikusan egy másik hibátlan én–üzenet érkezik válaszul, ezért van szükség az értő figyelemre. Ha Micike elég járatos az asszertív kommunikációban, akkor a dühös kirohanásunkra ekképpen fog válaszolni:

„Látom, dühít téged, hogy elálltam az utad, ha jól sejtem, nem előszőr fordul elő, talán másodjára, kérlek bocsájtsd meg a figyelmetlenségem, mostantól igyekszem félrehúzódni majd a folyosón, csak tudod úgy belemerültem a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem, hogy elálom az utat.”

Micike felismerte, hogy azt szeretném vele közölni, hogy szeretném, ha arrébb menne és odafigyelne erre, mert bennem ez a helyzet dühöt és frusztrációt vált ki. Megértette a közlésem mögött álló valódi szükségletemet, és arra reagált.

Bevallom, hogy több mint 10 éve találkoztam előszőr az erőszakmentes kommunikációval Rosenberg A szavak ablakok vagy falak című könyvén keresztül, később elvégeztem Pintér Tamásnál az egynapos asszertivitás tréninget, és a szakdolgozatomat is ebből a témából írtam, de még kezdő nyelvgyakorlónak érzem magam. Az asszertív kommunikációra érdemes úgy gondolni, mint egy idegen nyelvre, azzal, hogy ezen a nyelven a saját anyanyelvünkön szólalunk meg. Az előbbi kitétel azért fontos, mert kommunikációs mintáink korán rögzülnek. A rossz mintákat, akárcsak a rosszul megtanult idegen nyelvi szerkezeteket és kiejtést, nehéz korrigálni. Az asszertív kommunikáció egyáltalán nem magától értetődő képesség. Vannak olyan pszichológiai családi és társadalmi minták, amik gátolják vagy éppen segítik az asszertív kommunikáció, vagy legalábbis asszertív kommunikációhoz szükséges alapok kialakulását. Szóval ne legyünk magunkkal türelmetlenek, ha kommunikációnk 5%-al asszertívabb lesz, azzal is sokat segíthetünk magunkon és a környezetünkön.

Ha szeretnének elmélyedni a témában ajánlom az alábbi könyveket:

Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak – Erőszakmentes kommunikáció

Pintér Tamás: Az asszertivitás világa 1-2.

Felhasznált irodalom:

Gordon, T. (1993). V. E. T. – Vezetői Eredményességi Tréning. Budapest : Studium Effektive.

Pintér, T. (2019). Az asszertivitás világa 1. – Agresszió- alkalmazkodás- asszertivitás. Budapest.

Pintér, T. (2019). Az asszertivitás világa 2. – Az asszertív kommunikáció és szemléletmód kézikönyve. Budapest.

Rosenberg , M. B. (2001). A szavak ablakok vagy falak ; Erőszakmentes kommunikáció. (B. Tamás, Ford.) Budapest: Agykontroll.