A „Múltidéző” kiscsoportos foglalkozásán ezúttal a laza, mégis gondolatokkal telített ’60-as–’70-es évek világa került fókuszba. Egy korszak, amely kívülről játékosnak, könnyednek tűnt, belül azonban komoly rebellis eszmeiséget hordozott.

A női divatban megjelent a libbenő szoknya, a harisnya, a gondosan, mégis hanyagul felkontyolt haj – mindez egyszerre sugárzott nőiességet és szabadságvágyat. A férfiaknál a csőnadrág, a jampi stílus, a fényes, sokszor 100% műanyag ingek jelentették az újfajta önkifejezést. Ezek a darabok nem csupán ruhák voltak, hanem állásfoglalások: eltérés a megszokottól, finom – vagy épp harsány – lázadás a szabályok ellen.

Mindaz, ami a magyar rendszer szigorú kereteibe nem fért bele, a Szabad Európa Rádió hullámhosszán talált utat a fiatalokhoz. A recsegő adásokon keresztül érkezett meg egy másik világ hangja: angol és amerikai dallamok, ritmusok, amelyek tiltottak voltak, mégis ellenállhatatlanul vonzották a hallgatókat.

Nem voltak lemezek, nem volt szabad hozzáférés – volt viszont leleményesség.

A kottaíró zenészek fül után hallgatták le a számokat, majd gondosan lekottázták őket, hogy életre kelhessenek a következő alkalommal. És amikor eljött a hétvége, az „aprító gyár” aulája már nem ipari tér volt, hanem szabadság-sziget: ott szóltak ezek a dallamok, és ott ropták rá a táncot a szórakozni vágyó fiatalok.

„Már erre táncoltunk” – emlékezett vissza az egyik résztvevő. Ezek a pillanatok többet jelentettek puszta szórakozásnál: csendes lázadás volt ez, közösségi élménybe csomagolt szabadságvágy, amely zenében, mozdulatban és összekacsintásokban élt tovább.

A beszélgetés során világossá vált, hogy ez a korszak nem pusztán divathullám volt. A külső lazaság mögött ott munkált egy komolyabb társadalmi és gondolati háttér: a fiatalok útkeresése, az identitás kérdése, a szabadság iránti vágy. A műanyag ingek csillogása, a szűk nadrágok és merész frizurák mind egy új hangot képviseltek – azt üzenték, hogy lehet másként élni, gondolkodni, létezni.

A foglalkozás tartalmas párbeszéde megmutatatta, hogy a múlt stílusa nem poros emlék, hanem élő inspiráció. Egy korszak, amely egyszerre volt játékos és komoly, könnyed és mély – és amely ma is képes megszólítani bennünket.