2026. május 28-án törökbálinti lakóink a Hagyományok Házában jártak, a Magyar Állami Népi Együttes Szarvasének című előadásán. A program után egy frissen beköltözött lakónk, Terényi Gyula írt élménybeszámolót a napról.
„Nagy élmény volt
Az Olajág Otthonok törökbálinti intézményének én vagyok az egyik legifjabb tagja, hiszen csak május 10-e óta vagyok a ház lakója.
A koromat illetően – 91.5 év – inkább a legidősebb generációt képviselem.
Kicsit váratlanul ért a közösség szervező kedves invitációja, hogy csatlakozzak a május 28-i programhoz a Hagyományok Házába szervezett látogatáshoz. Mivel a korábbi években többször is volt szerencsém meglátogatni a Szentendrei Skanzent és a Szeged környéki néprajzi múzeumokat, a budatétényi és a cserépfalvi barlang lakásokat – gondoltam ez a program is valami hasonlót ígér. Nem volna sok értelme részt venni. Viszont a meghívás olyan kedves és határozott volt, hogy nem lett volna szép kimaradni a műsorból.
Első meglepetés ért, amikor kiderült, hogy a Hagyományok Háza nem valami néprajzi egység, hanem a város szívében, a váraljában van. A Corvin téren épült, múzeum és színház egyben.
A másik meglepetés, hogy a program aktualitása a Magyar Állami Népi Együttes 75 éves évfordulója, és az, hogy a látnivaló – az együttes tánc bemutatója – a csodaszarvas legenda motívummaira lett megkomponálva.
Magáról a mintegy másfél órás szünet nélküli előadott tánc műsorról nem lehet szóban felsőfokú jelzők használata nélkül beszélni.
Nem vagyok szakértője a zenei, a táncművészeti és az énekművészeti témáknak, de az előadás minden részlete lenyűgöző volt. Csodás volt a zenei anyag. Csoda volt a zenei archaikus hanganyag, időnként szinte a motívum és dallam mentes hang, háttérben lévő, onnan hangzó zenekari muzsika, a zenekar árnyékos megjelenése, váratlan hangszer effektusok (ki tudná, hogy a szabadon felfüggesztett deszka ilyen tiszta hangú ütős hangszerré tud válni).
Az egyszerűségében is nagyszerű díszlet megoldások egyszerre voltak modernek és a téma ősiességébe illeszkedőek. A 32 tagú tánccsoport kifogástalan szinkronban adta elő a nem könnyű koreográfiájú táncokat, de az összhatásra a koronát a tánckar női része tette fel.
Már maga a látvány döbbenetes volt: mintha 15 leány ikertestvér jelent volna meg a színpadon. Azonos magasság, derék vastagság, lábhossz.
No, és persze a művészeti vezetők munkájának köszönhetően tökéletes tánc technika, szinkron mozgás, a szólisták professzionális mozgás kultúrája.
Összegezve, az előadás csodálatos volt, minden részletében. Az énekes lányok megcsillogtatták ének tudásukat, élvezhettük annak erejét, színességét.
Egyéni gondolatom: első ízben 1955 vagy ’56 nyarán találkoztam az akkor még nagyon fiatal Magyar Állami Népi Együttessel. Én külföldön a Szovjetunióban tanultam egyetemen, állami ösztöndíjasként. Nyáron a népi együttes vendégszerepelt a Szovjetunióban és eljutottak abba a városba, ahol én is tanultam más magyar ösztöndíjasokkal együtt.
Felkértek bennünket egyetemistákat idegenvezetésre, tolmácsolásra és általános segítségnyújtásra. Így megismerkedtem az együttes több tagjával. Volt közülük, aki az Állami Operaház, illetve a Szegedi Operaház magánénekesei voltak.
Igaz, tőlük nem a magyar népi táncos mozgás elemeit próbáltam elsajátítani, hanem az ekkor divatos hallásból ismert „rothadó kapitalizmus” fertőző megnyilvánulásaként rock and roll és cha cha cha táncok lépéseire voltunk kíváncsiak. Az együttes férfi tagjai már átestek ezen a fertőzésen, és a táncokat szívesen megmutatták nekünk. Ezek a régi emlékek jutottak eszembe.
A mostani előadás csodás volt, önmagában is feledhetetlen emlékeket ébresztett föl bennem – és ha rövid időre is, de visszaadta a legszebbet, az ifjúságomat.
– Terényi Gyula, 91.5 éves új lakó, Törökbálint”
Köszönjük Gyula levelét!